Melinda története 3. rész

A bénulásom volt a legnagyobb tanítómesterem: megtanította arra, hogy mindig van hová fejlődni, fizikailag, lelkileg, szakmailag és magánéletben. Meg kell tanulnunk az összes potenciált megtalálni magunkban, és önmagunkban hinni, nem pedig annak, hogy más mit gondol rólunk. Más csak egy szeletet láthat a mi életünkből, nem pedig az egész képet, a mindennapos tenniakarást, az akaraterőt, a potenciálokat. Megtanított arra is, hogy nem ítélkezhetünk senki felett, mert nem tudhatjuk, hogy mi rejlik a felszín alatt.

Én úgy tapasztalom, hogy a fogyatékossággal élő ember, az valójában nem fogyatékos, mert az egyik területen gyengébb, viszont egy másik terület duplán felerősödik. Nekem a nyelvek, a kommunikáció, az emberi kapcsolatok és a szociális érzékenység területe nagyon erős. Érzékenyebb lettebb szociális ügyekre, a különböző társadalmi helyzetekre. Érdekel mind az esélyegyenlőség, mind pedig az USA- Magyarország közötti társadalmi hasonlóság és különbség.

Mindenki „más” sérült, ép ember egyaránt, különbözik a többiektől, míg az egyik ember egy dologban, a másik ember másban jó. Minden ember más és tanulunk egymástól. Minden ember motiválja egymást- tudatosan és tudattalanul is. Szerintem fontos megtalálni a sérült embereknél azt a potenciált, amiben ők jók, amire lehet alapozni. Nekem a 20 éves kori tapasztalat, az angolok a másság iránti toleráns, elfogadó hozzáállása és a „másik igazi nyelvem” iránti elköteleződés vitt rá a hivatásomra. Ehhez pedig meg kellett tapasztalnom a kiközösítést, az akaraterőt, az angolok ehhez az állapothoz való toleráns hozzáállását, a bennem lévő potenciálokat, a szeretetet, a volt kontrasztot a családom elfogadó-toleráns és a társadalom ehhez az állapothoz való idegenkedő hozzáállása között, azt a sok lelki és fizikai munkát, mert ezektől lettem az, aki.

A társadalom olyan, mint az ember, folyamatosan változik. Örülök, hogy már szerveződnek közösségépítő klubok ilyen témában, ahol ez a téma hangot kap, a tagok eszmét cserélhetnek, és tanácsot adhatnak egymásnak. Örülök, hogy már az épületekben is megjelennek a mozgássérült mosdók, rámpák, már Braille-írással is ki vannak írva szövegek, és örülök, hogy az emberek is egyre nyitottabbá válnak a „más” emberek iránt, és többé nem életidegen nekik a helyzet, amit velük kapcsolatban tapasztalnak.