Melinda története minden szülőnek reményt ad arra mennyire fontos a gyermekünkbe vetett hit, bárki b

Új év- új kezdet. Január 2-án nagy elszántsággal úgy határoztam, hogy meg fogok születni. Édesanyámat bevitték a kórházba, azonban nem volt bent az orvosa, így más orvost „rendeltek ki hozzá”, aki segítene megszületni. A kirendelt orvosa ezt viszont nem szerette volna, ő azon volt, hogy várják be édesanyám orvosát, így nyugtatót adott édesanyámnak. Én akkor már a szülőcsatornában voltam, azonban a nyugtató hatására bent rekedtem. Mivel a folyamat kellős közepén jártunk, így az orvos látta, hogy mégsem lehet a folyamatot leállítani, így olyan injekciót adott egy idő után édesanyámnak, ami felgyorsítja a szülési folyamatot. Miután kijöttem, észlelték az orvosok, hogy magzatvizet nyeltem, bekékültem, és tüdőgyulladást kaptam, így átvittek azonnal egy másik kórházba, ahol egy hónapig inkubátorban voltam.

Annak ellenére, hogy folyamatos orvosi kontroll mellett az orvosok megállapították, hogy a mozgásommal minden rendben van, 6 hónapos koromban felfedezték a szüleim, hogy valami probléma van a jobb oldalammal, így gyerekorvosi javaslatra elkerültünk a szabadság-hegyi Neurohabilitációs Gyermekklinikára, ahol részletes kivizsgálás eredményeként jobboldali féloldali feszes bénulást diagnosztizáltak. A szüleim ekkor el kezdtek tornáztatni, majd két és fél éves voltam, amikor a Pető Intézetbe elkerültem heti többszöri bejárós gyógytornai fejlesztésre. Ez egy nagyon hosszú folyamat kezdete volt, 16 éves koromig heti többször jártam oda. Nagyon sokat köszönünk a Pető Intézetnek. Az ott dolgozó konduktorok folyamatosan hangsúlyozták számunkra, hogy nem szabad kétségbeesni, mert ez az állapot a Pető-módszerrel feljavítható, ezért folyamatosan tenni kell és a megoldásra kell fókuszálni, nem pedig a problémára. A Pető Intézeten kivül jártam úszni, akupunktúrára, gyógytornára és logopédushoz, mivel pöszén is beszéltem.

Integrált bölcsödébe, óvodába és iskolákba jártam, azonban ez akkoriban még ritkaságnak számított. Sem a gyerekek, sem pedig a tanítók nem voltak felkészülve egy ilyen „más” gyerekre, nem tudták, hogy kell velük bánni. Abban az időben a másság nem volt téma, a sérült emberek többnyire elzárt intézményekben tanultak, úgymint a Vakok Intézetében vagy a Pető Intézetben. Az első gyermekkori emlékképem az, hogy ülök a bölcsödében, a többiek játszanak, én pedig ülök egymagamban, és nézem őket. Néhány, nagyon támogató pedagógus kivételével, a legtöbb pedagógus nem hitt abban, hogy én bármit el fogok érni, és ezt hangsúlyozták nekem és a szüleimnek is. Már a bölcsödében azt mondták, hogy nem fogok megtanulni járni (pedig akkor már jártam!, csak járókába tettek), beszélni, az általános iskolában azt mondták, hogy nem fogok megtanulni olvasni, a gimnáziumban azt mondták, hogy nem fogom elvégezni a gimnáziumot, és nem lesz diplomám, sok gyerek osztálytársam csúfolt, sokan megbámultak. Csak pár óvodás- és osztálytársam ismerte ezt az állapotot, mert náluk is a családban előfordult sérült családtag. Érdekes volt, hogy miután közölték a pedagógusok, hogy nem fogok megtanulni olvasni, a szüleim fogadtak mellém egy különtanárt olvasásból, és két hónap múlva olvasási versenyt nyertem. Mivel nagyon szorgalmas lány voltam, így előszeretettel vettem részt különböző iskolai versenyeken, amiket sorban megnyertem.

Ez igencsak nagy kontraszt volt az otthoni meleg, elfogadó és segítő légkörhöz viszonyítva. Mind a szüleim, a nagyszüleim mind pedig a bátyám nagyon segítőkészen álltak ehhez az állapothoz, és végig azt vallották, hogy sokkal több van bennem, mint amit a legtöbb pedagógus állít.